Hírek

Tartalom megjelenítő

Interjú Dr. Horváth József Professzor Úrral

Nemzeti ünnepünk, augusztus 20-a alkalmából a Magyar Érdemrend középkeresztje csillaggal kitüntetésben részesült Dr. Horváth József, a MATE Georgikon Campus professor emeritusa, Széchenyi-díjas agrármérnök, növényvirológus, az MTA rendes tagja, melyhez ezúton is tiszta szívvel gratulálunk! A megtisztelő elismerés alkalmával, egy közvetlen, bensőséges interjút készítettünk a kitüntetettel, melyben elsősorban, mint magánember szeretnénk bemutatni. Az interjút Lencse Tamás, a MATE Médiaközpont munkatársa készítette.

1. Hosszú életút vezetett ehhez a magas rangú állami kitüntetéshez. Úgy tartják, hogy az ember életének legmeghatározóbb időszaka az első 6 éve, gyermekkora. Milyen volt professzor úr gyermekkora? Hol nőtt föl? Mivel foglalkoztak a szülei? Mi szeretett volna lenni gyermekkorában stb.?

Visszatekintve gyermekkoromra, somogyi paraszt őseimre, az ősi értékrendet megtartó és átörökítő életére gondolok. Színtiszta magyar és katolikus ükszüleim a 18. század jobbágyai, a dédszülők a 19. század első félében jobbágyok, majd 1848 után szabad parasztokká válva övék lett az Adria-tengerre néző Kárpátok övezte történelmi Magyarország 325 ezer km2–es területe. A nagyszülők az 1867. évi kiegyezés korának gyermekei, az I. Világháború (1914-1918) katonái, maláriás olasz hadifogoly-táborok hadifoglyai, sebesültjei, és a kivándorolt „amerikás magyarok”. Gyermekeik – az én szüleim – ifjúságuk, legszebb éveiben, a 20. század elején megtapasztalták a testvéreket is sújtó halálos kórt a tuberkulózist (TBC), a nagy összeomlást, a gyilkos spanyolnáthát, a vörös- és fehérterrort, a Kárpát-medencét kitöltő Magyarország széttöretését és megbüntetését, ami az ország területének 2/3-résznyi elcsatolásosával és több mint 3 millió ember, magyar honfitárs határon kívülre kerülésével járt együtt: a Trianont (1920. június 4) és a nagy gazdasági válságot.  Őseim, akik a jobbágy sorsból parasztokká, szabad parasztokká, vincellérekké, kovácsokká, takácsokká és postásokká küzdötték „fel” magukat, Badacsonytomaj, Gulács, Nagyszőlős (Somlószölős), Gyenesdiás, Keszthely, Balatonberény, Balatonszentgyörgy, Kéthely, Somogysámson és Zalát és Somogyot soha el nem választó halban gazdag Zala-folyó 50 km-es, gyalog bejárható körzetében találták meg otthonukat, amelyben őket, mint később engem és 4 évvel idősebb testvéremet is a Balaton és keszthelyi hegység mediterrán varázsa, a somogyi erdők élelmet és téli meleget adó gazdagsága, imádata fogott meg. Édesanyám leány korában a nyolc testvére közül egyedüliként a keszthelyi Festeticsektől bérelt birtokon, a Nemestóthy-Szabó uraság battyánpusztai kastélyában volt szolgáló. Nyáron aratáskor pedig marokszedő, mint oly sok szegény leány. Édesapám gyermekkorában a „kepésaratók” vízhordója és később az öt gyermekes szegényparaszt szüleinek egyetlen pénzkeresőjeként a balatonszentgyörgyi posta gyalogos, mezítlábas sürgöny (távirat)-hordója, vagy ahogy akkor nevezték „kengyelfutója” volt a környező kis falvak makadám, lópatkó-szöges útjain. Szüleimnek az otthoni munka miatti hiányzásokkal teli négy elemi iskolai osztály elvégzése ugyan változást jelentett szüleikhez képest, de nem sok biztonságot nyújtott a felemelkedéshez.

Szüleim

Arra azonban elég volt, hogy a direkt-termő szőlők levével, a búfelejtő írni-olvasni alig tudó falusi légkörben belássák a változtatás szükségességét és életük más irányba terelésének elkerülhetetlen fontosságát. Édesapám a menekülési útvonalban megtalálta a felemelkedést biztosító „havi fixes” munkahelyét a keszthelyi Magyar Királyi Postahivatalban, ahol élete egyetlen munkahelyén 37 évig az erkölcsi, megbízhatósági és magatartási elvárásoknak példamutatóan megfelelt. Erkölcs, megbízhatóság, szorgalom és példás magatartás: ezek voltak intelmei gyermekei számára is. Az állami szolgálattal együtt járó 91 pengős havi fizetés 1931-ben teremtette meg számára, hogy 27 évesen házasságot kössön gyermekkori iskolatársával a vele egykorú Édesanyámmal. Küzdelmes és takarékos életük arra ösztönözte őket, hogy a jövőre gondolva megteremtsék a család biztonságát jelentő, génjeikben rögzült paraszti életformát, amelyet az akkori (II. Világháború előtt) törvények szerint a Magyar Királyi Posta szolgálatában álló alkalmazott (pl. a postai küldemények vonaton történő kisérése során, az ún. „tengelyen” eltöltött időt is figyelembe véve) 45 éves korában elért nyugdíjjogosultsága lehetővé tett volna. A részben örökölt, részben vásárolt 3 kat. holdra „feltornázott birtok”, az önerőből épített balatonszentgyörgyi családi ház és gazdasági épület miatt az 1950-es évek politikája üldözőbe vette, kuláknak minősítette Édesapámat és a keszthelyi postahivatal faliújság-karikatúrája Tito láncos kutyája”-ként ábrázolva megszégyenítette. Néhány évvel később elveszítették a gazdálkodással kapcsolatos minden eszközüket, a jövő reménységét. Édesanyám a balatonszentgyörgyi termelőszövetkezet fizetés nélküli, munkaegységért dolgozó „földnélkülije” lett. 
Édesanyám emlékeztetett rá, hogy 1936. január 23-án hajnali 4 órakor, egy fagyos csütörtöki hajnalon születtem meg Kis-Keszthelyen a Nagy Lajos király utca 10. szám alatti, perifériára szorult udvari szoba-konyhás bérlakásban, ahol egész éjszakán át a pislákoló petróleum-lámpa fényében és a sparheld melegében várta Édesanyám a megérkezésemet. A Kis-keszthelyi környék híres volt a közeli Vásár-térről, a marha- és kirakodó vásárairól, a Cserszeg utca sarkán levő Cziffer-kocsmáról és a vele szomszédos nyilvános házról, amelyik bakáknak, tiszteknek, diákoknak, bohémeknek, törvény elől bujkálóknak, keszthelyi akadémiai hallgatóknak (gazdászoknak) és tudós professzoroknak kínálta kegyeit.
Legkorábbi emlékeimben ma is szomorúsággal tölt el, amikor 1941-ben, 5 éves koromban Édesapámat elszakították a családunktól és Délvidékre (Újvidék, Zombor, Apatin) postai szolgálatra vezényelték. Az egyetlen kapocs volt Édesapám számára készített és elküldött fénykép. Gyermekkori emlékeimben mély nyomott hagyott a keszthelyi Fő-téri elemi népiskola tanárainak (Sulyok József, Kern József és mások) szigorú fenyítésektől sem mentes „nevelése”, és a rajztanárom, majd a balatoni táj festőművészének Mikus Gyulának (1905-1996) – akinek atyai barátságát és a balatoni festményeit emlékként őrzőm − esztétikai nevelése és a képzőművészet iránti érdeklődés felkeltése. Visszagondolok a keszthelyi Magyarok Nagyasszonya Plébániatemplomra, ahol a hajnali miséken ministráns voltam, a Deák Ferenc utca 35 sz. ház (a Mezőgazdasági Akadémiával, a mai Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Georgikon Campusának épületével szemben) belső, udvari szoba-konyhás bérlakására, kecskebékáktól hangos eperfára, a kerti hébér körtefára, amelyen megtanultam néhány kéztöréssel a fáramászás művészetét, és a lakásunkkal szemben lévő nagytekintélyű Akadémiára, a köztiszteletben álló professzorokra, különösen a feltűnően öltözködő Vladár Endre fizika professzorra, a lakásunkkal átellenben levő Iskola-utca sarkán álló, télen mindig befagyott és szalmával betakart artézi kútra − amely lakásunknak egyetlen 100 méter távolságban lévő vízforrása volt −,  a szomszédos Evangélikus-templom tornyában veszekedő galambokra, a Mária-kongregáció és a Premontrei Gimnázium felejthetetlen emlékű tanárai által szervezett és vezetett kirándulásokra a gyenesdiási Vadlány-barlanghoz, a Helikon-ligeti számháborús játékokra, a Helka-hajóra, a városi strandon vízbe merülő, apácák részére fenntartott titokzatos fakabinokra, a balatoni hajnali horgászatokra, a Festeticsek Helikon-strandjára, a fenékpusztai Méneshez vezető fekete fenyő alléra, a Vadaskerten át Hévízre vezető romantikus útra, a siklókígyókkal teli Hévízi-gátra (csatornára) és a gát meleg vizű ágához vasárnaponként ökrös szekerekkel érkező, pihenni vágyó parasztokra és az ott lévő csárda szomjat-oltó, nótás hangulatára.

Balról testvérem Dr. Horváth Zoltán (1932-2019); középen öt éves koromban; jobbról Édesanyám (1904-1962).

A szép emlékekhez szomorúak is társultak. Emlékezem 8 éves koromban az 1944. március 19-én, Keszthely nyugati irányából, Alsópáhok felől az Amazon-szállóhoz érkező német megszállásra, a gépesített szürke, oldalkocsis motorkerékpárokra és az alacsonyan szálló repülőgépekre, az 1944. március 30-án a Főtéri templom elé ledobott üres amerikai benzines hordóra, a négy motoros amerikai liberátorokra (B-24), a keszthelyi vasútállomás vérmelletti szőnyegbombázásra 1944. november 19-én és testvérem iskolatársának és családjának halálára, a keszthelyi öbölben a Balatonba lelőtt amerikai repülő elhunyt pilótájára, a Deák Ferenc utca 57. szám alatti 1886-ban épült Magyar Királyi III. Honvéd Fogatolt Vonatosztály-laktanya menekülésére, amely épület a II. Világháború után általános iskolám, és évtizedekkel később az Agrártudományi Egyetem (Pannon Egyetem) Növényvédelmi Intézete lett, ahol a rendszerváltás (változtatás) után 12 évig egyetemi tanár és intézet igazgató voltam. A szomorú és átélt emlékek közé tartozik – amit akkor 9 éves koromban nem értettem meg – a keszthelyi és Keszthely környéki zsidóság bevagonírozása, deportálása, és Frank Miklós közismert keszthelyi zsidó gépészmérnök bujkálás miatti nyilvános kivégzése 1945. január 30-án a keszthelyi Főtéren, a gimnázium alsó bejárati, udvari kapujában, és a két magyar katonaszökevény nyilvános kivégzése a gimnázium előtt, akiknek azért kellett meghalni mert a számukra néhány napra engedélyezett szabadságról – látva a háború végét − időre nem tértek vissza csapattestükhöz.
Félelemmel töltött el 1945. március 30-án (nagypénteken) a Gyenesdiás felől Keszthelyre belőtt orosz aknatűz, amely kertünk szomszédságában a velem egyidős iskolatársamnak, a Csönge kislánynak halálát okozta. Kilenc éves volt. A legfélelmetesebb emlékem 1945. tavaszán a húsvéti ünnepek előtt akkor volt, amikor Keszthelyt elfoglalták az orosz (ukrán) katonák és lakásunk átvizsgálása előtt falhoz állítottak bennünket addig, amíg meggyőződtek arról, hogy nem rejtegetünk-e német katonákat. Ez a pár perc a halál árnyékában, amikor szembe kellett nézni a ránk irányított orosz géppisztollyal, fájó emlék. Talán erre a borzalmas emlékre vezethető vissza, hogy egyetemi éveim alatt – amikor a honvédelmi ismeretek kötelező tárgy volt – elégtelenre vizsgáztam, mert képtelen voltam a géppisztoly szét- és összeszerelésére. Ma is ellenszenvvel tekintek minden életet kioltó fegyverre.

2. Általában a tinédzser kor, a középiskolás évek hagyják a legmélyebb „nyomokat”, emlékeket az emberben. Hol járt középiskolában? Ebben az időszakban kik voltak a meghatározó személyek, tanárok az életében? Kinek/kiknek köszönhető, hogy elindították ezen a nagy ívű életpályán?

Felejthetetlen emlékkel gondolok vissza az 1772-ben gróf Festetics Pál alapította keszthelyi Ferences-rendi Gimnáziumra, ahol szerzetesek és később premontrei papok tanítottak. A ma is impozáns épületet 1892-ben Schandl János –, aki a keszthelyi Magyar Királyi Gazdasági Tanintézet tanára és 1882 és 1892 között a gimnáziumban óraadó tanárként geometriát tanított – tervei alapján építették át. A gimnázium premontrei tanáraihoz fűződő részben személyes emlékeim, részben az ott tanuló testvéremen keresztül maradtak fenn. A premontrei papok kiemelkedő műveltsége, tudást-átadó példás pedagógiai képességeik, rendszeretetre és fegyelemre nevelésük, a Keszthelyi hegységbe vezető hétvégi (vasárnap) kirándulások, a jól felszerelt tornaterem, a saját vízi sporttelep, a vízitúrák fizikai és szellemi értelemben is az „ép testben, ép lélek” elvét és gyakorlatát követték és valósították meg. Az ugyanakkor nem tetszett, hogy a szoba-konyhás kis lakásunk miatt a gimnáziumban tanuló testvérem latin memoritereit és a magyar költők verseit kényszerűségből kellett hallgatnom, de ma már tudom, hogy annak később nagy hasznát vettem. A Premontrei Gimnázium 1948-ban bekövetkezett államosítása után (1948-1951 között Állami Gimnázium), 1951-től a Vajda János Gimnáziumban tanultam, ahol igen nagy hatással volt rám az egykori Eötvös-kollégista osztályfőnököm Torma Iván, Németh Dezső és Jakabos Dénes magyar, Szántó Imre történelem, Dr. Bojt Lajos kegyes rendi szerzetes történelem, Bánhidi Károly (a Mester) testnevelő tanár és Neiport Iván atlétikaedzőm. A gimnáziumban nem tartoztam a jó szülői háttérrel rendelkező tanulók közé, de atlétikában, a 100 méteres gyorsfutásban és a 4 x 100 méteres váltófutásban országosan is elismert helyezést értem el. A keszthelyi Atlétikai Klub-ban gyakran együtt edzettem a nálam négy évvel idősebb Csermák Józseffel a magyar atlétikai válogatott tagjával – a „tapolcai híres vasutassal” – aki a világon 1952-ben Helsinkiben elsőként 60 m 34 cm-rel világcsúcsot ért el kalapácsvetésben. Ma már a sport igazi hasznát abban látom, hogy megtanított a kitartásra, a fegyelemre, a siker elviselésére, de leginkább a kudarctűrésre is. Talán nem tűnik „dicsekvésnek”, ha megemlítem, hogy harmadikas gimnazistaként osztálytársaimmal részt vettem Sztalinváros építésében, ahol szajcsik-fődén készítésben 161 %-os teljesítménnyel sztahavonista lettem. A gimnázium fennállásának 225. évi jubileumára 1997-ben és 2012-ben megjelentetett évkönyvek megemlékeztek egykori öregdiákjaikról (Mátyás Flórián, Bulla Béla, Hadrovics László, Czibere Tibor, Vértes Attila, Horváth József, Németh Tamás), akik a Magyar Tudományos Akadémia tagjai lettek. A Vajda János gimnázium elismerésének tekintem, hogy 2015-ben Biológia tanteremet nevezett el rólam. 

3. Az egyetem kiválasztása egyértelmű volt, vagy több lehetőséget is mérlegelt a pályaválasztás során?

Súlyos gyermekkori betegségemből meggyógyító Dr. Jobs Viktor – aki 1920 és 1936 között a Premonteri gimnázium világi tanára, majd később a keszthelyi postáscsaládok orvosa volt – hivatástudatának szép emlékei, korszerű szanatóriuma mély hatással voltak rám. Ez szerepet játszott abban, hogy érettségi után jelentkeztem és felvettek 1954-ben a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Mégsem lettem orvos! Szüleim, különösképpen Édesapám tanácsát elfogadva 1954-ben beiratkoztam a keszthelyi Mezőgazdasági Akadémiára, amely abban az évben nyitotta meg kapuit a II. Világháború befejezését követően. Édesapám, aki Keszthely város levélkézbesítő postása, és az akadémiai tanárok jó ismerője volt, műveltségükre és a városban betöltött példamutató életükre és szerepükre hivatkozva reményét fejezte ki, hogy majd az Akadémia elvégzése után én is hasonlítani fogok a nagy Georgikoni elődökhöz. 1954. szeptemberében elkezdtem tanulmányaimat a keszthelyi Mezőgazdasági Akadémián.

Balról-jobbra professzoraim: Belák Sándor (1919-1978), Láng Géza (1916-1980), Rainis Lajos (1916-1974)

Elhatározásomat nem bántam meg, hiszen tk. olyan kiváló professzorokkal ismerkedhettem meg, mint pl. Bagotai István, Berke Péter, Dőry Lajos, Kemenessy Ernő, Kulin Sándor, Székely Ákos, Szigeti István, Végh György, Vladár Endre és később az MTA tagjaivá választott Láng Géza (1916-1980), Belák Sándor (1919-1978), valamint egykori tanárom és intézetigazgatóm Rainiss Lajos (1916-1974). Talán nem tűnik dicsekvésnek – inkább az alma mater, a Georgikon iránt megnyilvánuló tiszteletnek −, hogy a II. Világháború után 1957-ben, 65 évvel ezelőtt elsőként végzett évfolyam hallgatói közül 1963-ban egyetemi doktor, 1967-ben a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, 1977-ben a mezőgazdasági tudományok doktora (D.Sci), 1995-ben az MTA levelező tagja, 1991-ben az MTA rendes tagja lettem és nem utolsó sorban pályám második felében a rendszerváltás után a Georgikon egyetemi tanára lehettem. Az is felemelő érzés, hogy szülővárosom és gyermekkori élményeim felejthetetlen városa, Keszthely díszpolgárivá választott.

4. Minek, kinek köszönheti, hogy ezt a szűkebb tudományterületet választotta, amiben hazai és nemzetközi ismertségre, elismerésre tett szert?

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után 1957-ben Belák Sándor intézet- igazgató támogatásával megalakult a keszthelyi Délnyugat-dunántúli Mezőgazdasági Kisérleti Intézetben egy Növényvédelmi Csoport, amelynek vezetőjévé az akadémiáról koholt vádakkal eltávolított egykori tanáromat Rainiss Lajost nevezték ki. Ekkor 1957. december 1-én, mint frissen végzett okleveles agronómus meghívást kaptam Belák Sándortól és Rainiss Lajostól a kutató csoportban való részvételre. Annak ellenére, hogy az 1956-os forradalom eseményeiben részt vettem. Tekintettel arra, hogy számunkra nem állt rendelkezésre megfelelő kutatóhely az intézetben és távoltartásunk is célszerűbbek látszott, ezért elhelyezésünkre a budapesti Növényvédelmi Kutató Intézet Keszthelyen 1957-ben felépült új, modern laboratóriumában „vendégként” került sor.

A budapesti Növényvédelmi Kutató Intézet (ma Agrártudományi Kutató Központ Növényvédelmi Intézete) vezető professzorai, pályafutásom segítői: Király Zoltán (1925-2021), Klement Zoltán (1926-2005), Szirmai János (1909-2001), Ubrizsy Gábor (1919-1973).

Ebben nagy szerepe volt a laboratórium akkori vezetőjének Jermy Tibornak, aki Rainiss Lajossal nemcsak Eötvös kollégista, hanem jó szakmai kapcsolatban és barátságban is volt. A laboratóriumban a balatoni ragadozó halak táplálékválasztásával, gyomnövény-társulásokkal, a burgonyafonálférgek hazai előfordulásával, és a burgonyapatogén vírusok identifikálásával foglalkoztunk. Első eredményeinket az 1950-es évek „sláger” vírusdiagnosztikai módszerével, az ún. Igel-Lange módszerrel végzett burgonya levélsodródás vírus kimutatásával kapcsolatban publikáltuk. A keszthelyi Délnyugat-dunántúli Mezőgazdasági Kísérleti Intézet – ahova hivatalosan tartoztunk − rövid időn belül szakmailag betagozódott a keszthelyi felsőoktatásba, amely azzal járt, hogy Rainiss Lajosnak és nekem, aki 1956. október 25-én, mint akadémiai hallgató a ledöntött Fő-téri szovjet emlékművön elszavalta a Nemzeti dal-t – a főiskolai hallgatókkal nem kívánatos kontaktus miatt Keszthelyről ún. „szolgálati érdekből” távozni kellett 1960. január elsején.
Tudományos pályámat a „szolgálati érdekből” történő áthelyezést követően az 1960-ban megszerzett újabb egyetemi diplomával (okleveles agrármérnök) a budapesti Növényvédelmi Kutató Intézetben kezdhettem meg, abban az ún. „befogadó”, vagy „gyűjtő” intézetben, amelynek akkori igazgatója Ubrizsy Gábor, a nemzetközi hírű mikológus kezességet vállalt az 1956-os forradalmi események miatt munkahelyükről eltávolított személyekkel (pl. Dohy János, Rainiss Lajos, Horváth József és mások) kapcsolatban. Ebben az intézetben ismerkedhettem meg az akkori idők növénykórtannal, virológiával és állattannal foglalkozó legkiválóbb tudósaival, köztük Berend Istvánnal, Csorba Zoltánnal, Farkas Gáborral, Jermy Tiborral, Király Zoltánnal, Klement Zoltánnal, Lovrekovich Lászlóval, Solymosy Ferenccel, Sáringer Gyulával, Szalay-Marzsó Lászlóval, Szelényi Gusztávval, Szirmai Jánossal, Vörös Józseffel, Ubrizsy Gáborral és másokkal. Ennek az intézetnek a szelleme, segítsége meghatározó volt tudományos pályám kezdetén.

Sáringer Gyula (1928-2009) akadémikus barátom és munkatársam, akivel 50 évig együtt dolgoztam a budapesti Növényvédelmi Kutató Intézet keszthelyi laboratóriumában és a Pannon Egyetemen.

Az intézetben a késő estékbe nyúló beszélgetéseket, a „magunk főzte” vacsora-teáinkat irigylés mentes barátság jellemezte. Felejthetetlen számomra a budapesti Herman Ottó úti intézet késő este is kivilágított ablakai, a munkaórák izgalmai és az iskolateremtő példaképek. A tanítómesterek, az idősebb kollégák – noha barátok voltunk – nem tették könnyűvé az életemet, mert példamutatásukkal és kutatási eredményeikkel egyre több munkára sarkaltak. Példamutatásuk tette mégis egyszerűvé, folyamatossá és boldoggá az életemet azokban az években, amikor a kutatás mindvégig izgalmat, örömet és szórakozást jelentett. A budapesti intézetet akkor nem lepték el a karrieristák, az intézetben nem volt diktatúra, és ami nagyon fontos volt, tülekedésmentes baráti közösségben mindenki megmutathatta mire képes. Pályámra nagy hatással volt egy tudományos cikk, amelyet M-L. Baercke és H. Ross német professzorok írtak, és amely G. Stelzner, a II. Világháborúban meghalt virológus hátrahagyott kutatási eredményeit foglalta össze a Vad Solanum- fajok vírusfogékonyságáról (G. Stelzner „Virusresistenz der Wild kartoffel”. Z. Pflanzenzüchtung 29:135-158 1950) majd később J. D. Wattson „A kettős spirál” c. könyve, amelyben a szerző a modern természettudományos légkört, és kutató társainak portréját írta meg. A könyvet − a munkatársi szeretet, az alkotó humanizmus jellemezte −, irodalmi Nobel-díjra is jelölték. A Nobel-díjat Wattson megosztva kapta meg 1953-ban.
Pályakezdésemben meghatározó szerepet játszott a Németországban, Hollandiában, Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban élre tört növényvirológiai kutatás, amely tk. új vírusok felfedezésével, a géncentrumok vad növényfajainak vírusvizsgálatával és a vírusrezisztencia alapkérdéseivel foglalkozott és hozzájárult a II Világháborúban elpusztult növény fajták helyett, új rezisztens fajták nemesítéséhez, előállításához. A német, holland, angol és amerikai virológusok tudományos pályám mind a hat évtizedében meghatározó szerepet játszottak. E-helyen ki kell emelnem Klaus Schmelzer (1928-2009) német virológust, barátomat, aki az aschherlebeni Fitopatológiai Intézet Virológiai Osztályának volt a vezetője, és aki politikai üldöztetés miatt tragikus körülmények között meghalt. H.-L. Weidemann (1936-) német virológus barátom a braunschweigi Virológiai Intézet osztályvezetőjét említem, aki lehetővé tette számomra, hogy többször is látogatást tegyek intézetében. Karl Maramorosch (1915-2016) „atyai barátom”, aki Lengyelországból 1939-ben menekült Romániába, majd négy évi internálás után 1947-ben az USA-ba emigrált. Később a New-York-i Tudományos Akadémia alelnöke lett.

Balról-jobbra: Klaus Schmelzer (1928-2009) világhírű német virológus, barátom; H.-L Weidemann (1936-) a Braunschweig-i Virológiai Intézet virológusa még egyetlen életben lévő német barátom; Franz Nienhaus (1929-2016) a Bonn-i Egyetem Virológiai Intézet vezető professzora; Karl Maramorosch (1915-2016) világhírű virológus atyai barátommal Indiában.

Mindketten az Indiai Virológiai Társaság tiszteletbeli tagjai lettünk. Neki köszönhetem, hogy Amerikában megjelent könyveit megküldte nekem (pl. a nyolckötetes „Methods in Virology”). Számos kitüntetése mellett 1980-ban megkapta a Wolf-díjat, amely a mezőgazdasági tudományok Nobel-díja. Utoljára 2011-ben találkoztam vele, amikor Budapesten a Corvinus Egyetemen (Pi-Net Conference) előadást tartott. 101 éves korában, 2016-ban New-Yorkban halt meg, nagyon hiányzik.
Első német és angol nyelvű közleményeimet a német, holland, angol és amerikai burgonya (Solanum)-expediciók kutatóival – kezdetben levelezésse,l később pedig személyes megismerkedéssel – kapcsolatos együttműködésnek köszönhetem. Kezdetben az általuk rendelkezésemre bocsátott autentikus vírusok, majd az általam identifikált vírusok, a géncentrumokban előforduló, virológiailag nem ismert vad Solanum-fajok vizsgálata új tudományos eredményekhez vezetett.

5. Mire a legbüszkébb magán-, illetve tudományos életben, ha ez egyáltalán szétválasztható?

Büszkeség semmivel kapcsolatban sem tölt el, de megemlítem, hogy a gödöllői Agrártudományi Egyetemen (ma Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem) és másik két, volt önálló agráregyetem (Kaposvár, Mosonmagyaróvár) tiszteletbeli doktora (Dr. honoris causa) lettem és ezzel – ha nem is a Georgikonon −, de régen elhunyt Édesapám kívánsága, hogy „hasonlítsak a nagy Georgikoni elődökhöz, talán teljesült. Az eredmények elérésében a budapesti Növényvédelmi Kutató Intézet Növénykórtani Osztály vezetőjének Szirmai Jánosnak és Solymosy Ferenc munkatársamnak kimagasló érdemei vannak. Az intézet Herman Ottó úti laboratóriumának, gazdag könyvtárának és különösen az intézet 1957-ben felépített keszthelyi korszerű laboratóriumának és üvegházainak igen nagy szerepe volt abban, hogy az 1960/70-es években végzett kutatásaink eredményei – különös tekintettel a tudományra nézve új vírusok leírására, gazda-vírus kapcsolatokra és a rezisztenciára − bekerülhettek a nemzetközi virológiai kutatások élvonalába.
1963. szeptember 16-án, 27 évesen, friss egyetemi doktori címmel Ubrizsy Gábor igazgatóm és Szirmai János osztályvezetőm, valamint az országos Tudományos Minősítő Bizottság (TMB) támogatásával első külföldi utamra a Német Demokratikus Köztársaságba utaztam, ahol a Herder Intézetben (Leipzig), a Rostock-i Egyetemen (Rostock), a Gross Lüsewitz-i Burgonyanemesítő Intézetben dolgoztam. A Gross Lüsewitz-i intézetben végzett kutatásaim eredményei alapján – egy hosszan tartó súlyos betegséget követően − 1966-ban készítettem el „A burgonyát fertőző vírusok differenciálásának módszerei és a burgonya Y-vírustörzsek tulajdonságai” c. kandidátusi értekezésemet, amelyet 1967-ben summa cum laude védtem meg a Magyar Tudományos Akadémián. Ennek a munkának 41 oldalon angol nyelven (Separation and determination of viruses pathogenic to potato with special regard to potato virus Y) az Acta Phytopath. c. tudományos folyóiratban történő megjelentetése – a hivatkozások számát tekintve – jó külföldi visszhangra talált. 

6. Mely tudományos eredményét tekinti Professzor úr a legjelentősebbnek, és mi volt a hatása a gyakorlatra? 

Hat évtizedes tudományos pályafutásom során elért eredményekről – amelyek több mint 800 publikációban jelentek meg – a legjobbat, illetve a legjelentősebbet kiemelni nagyon nehéz. Ezért a kérdésére válaszolva kérem engedje meg, hogy kronológiailag azokat a publikált eredményeimet emeljem ki címszavakban, amelyek a külföldi megítélés szempontjából is a legjelentősebbek: A burgonya vírusok differenciálása; Vírus-gazdanövénykörök leírása; vad Solanum-, Capsicum-, Cucumis-, Cucurbita- és Beta-fajok vírusrezisztenciája; A burgonya Y-vírus rezisztenciát áttörő törzsének felfedezése; Természetes előforduló terresztris vírusok első izolálása; A nemzetközi tudományra nézve új DNS- és RNS vírusok felfedezése és leírása.

Balról-jobbara: rhabdovírussal fertőzött Pittosporum tobira levél tünete; karfiol mozaik vírus (cauliflower mosaic virus) fertőzött káposzta levél (Brasica sp.), és a vírus elektronmikroszkópos képe.

Az eredmények gyakorlati hatás, kapcsolatos kérdésre azt válaszolhatom, hogy az elméleti jelentőségükön kívül az volt a gyakorlati hatása, hogy a hazai nemesítőkkel és molekurális biológusokkal együttműködve új vírusrezisztens parika-, burgonya-, -bab-, saláta és cukorrépa-hibridek ill. fajták előállítására került sor.

7. Melyik volt a legkülönlegesebb utazási élménye, illetve hova utazna el még szívesen vagy hova térne vissza?

1963 és 2015 között 36 országban vettem részt tanulmányúton nemzetközi konferencián vagy meghívásra, mint vendégprofesszor. A 151 konferencián több mint 180 előadást tartottam (társszerzőket is beszámítva). Ezek közül szeretném kiemelni a növényvírusok (dohány mozaik vírus) felfedezésének 100. évfordulójára 1992. szeptember 2-6 között a Rosztov-i Egyetemen (Rostov University, Rostov-on- Don) rendezett D. Ivanovszkij – aki a növényvírusok egyikeként ismert − emlékülést, amelyre meghívtak és ahol „Nicotiana species as virus hosts” címmel előadást tartottam és a Magyar Tudományos Akadémia nevében megkoszorúztam Ivanovszkij professzor sírját a Rosztov-i temetőben. Kronológiailag legkülönlegesebb külföldi élményeim közé azok sorolhatók, amelyek nemcsak tudományos, hanem kulturális szempontból is fontosak voltak és ahova többször is visszahívtak előadást tartani: Hollandia (1969, 1971, 1990, 1995, 1996, 2002, 2004); Nagy-Britannia (1972, 1986, 1990); Németország (Bonn: 1979, 1981, 1982, 1983, 1988, 1990, 2002), Aschersleben (1966-1999 között évente); India (1980, 1991, 1994, 1999, 2001, 2007, 2008, 2009); Egyiptom (1982, 1993, 1998, 2003); Japán (1994, 2002); USA (2000); Peru (2000); Mexikó (2002); Dél-Afrika (2004); Dél-Korea (2006); Ausztrália (2005, 2014). Hollandiában (Wageningen) 1969-ben holland ösztöndíjjal a Fitopatológiai intézet Virológiai osztályán dolgoztam. Németországban (Bonn) német ösztöndíjjal (DAAD) a Bonni Egyetem Virológiai intézetében dolgoztam, ahol az intézet örökös vendége lettem. 1994-ben az Indiai Virológiai Társaság tiszteletbeli taggá választott.
Arra a kérdésre, hogy hova utaznék el szívesen vagy hova térhetnék vissza azt válaszolhatom, hogy hiába szeretnék bárhova is menni már egészségi okok miatt nem tudok és külföldi barátaim is meghaltak, nincs miért menni; emléküket itthon ápolom. Ha el tudnék menni bárhova akkor is visszajönnék. Aktív éveimben voltam ugyan „kisértésnek” kitéve, de a „csábítás” gyengébbnek bizonyult, mint az itthon maradás.

8. Melyik Ön számára a két legmeghatározóbb könyv, és miért?

Jelentős könyvtáramból csupán „két könyvet” kiemelni, amely számomra a legmeghatározóbb, nem tudok. Mindegyik könyv ilyen-olyan szempontból meghatározó és itthon „könyvritkaság”, vagy hiányzik. Talán azoknak van legnagyobb jelentősége, amelyeknek megküldésével a külföldi (főleg amerikai, német, holland) virológusok segítettek az egyre gyorsuló ismeretek elsajátításában egy olyan korban, amikor a nyugati könyvek itthon beszerzésére nem, vagy alig volt lehetőség. Legalább ekkora segítség volt a külföldi virológusok publikációinak megküldése (különlenyomat-csere, mailing list), amelyet mintegy 25 ezer tételből álló virológiai publikációs-gyűjteményben tartok és bocsátok rendelkezésére az érdeklődőknek. 
Talán nem tűnik „magamutogatásnak”, ha a könyvek közül kiemelem azokat a külföldön megjelent könyveket, amelyeket egyedül vagy társszerzőkkel írtam. Kronológiailag ezek közé tartozik pl. az Indiában megjelent „Hosts and Non-Hosts of Plant Viruses” (New Delhi 1982); az USA-ban megjelent „Host Plants in Diagnosis” (Boca Raton, Florida 1993); az Olaszországban megjelent „Potato Virus Y” (Rome 1998); az Indiában megjelent „Potato Virus Research in Hungary” (New Delhi 2002); az USA-ban megjelent „Plant Virus Interactions” (Houston, Texas 2009); „Weed Studies” (Hosuton, Texas 2011) és a Nagy-Britanniában megjelent „Virus-Virus Interaction” (Oxford 2014); „Hosts and Non-Host in Plant Virology and the Effects of Plant Viruses on Host Plants” (Oxford 2014); „Virus-induced Physiologic Changes in Plants” (Oxford 2014) című könyvek ill. könyvfejezetek.
 Nem szeretném azokat a magyar nyelven megjelent könyveket sem kihagyni, amelyeket egyedül vagy munkatársaimmal írtam és szerkesztettem, és amelyek „Kiadói nívódijat” nyertek el: „Növényvírusok, vektorok, vírus átvitel” 1972; „Növényvédelem” 1977; „Burgonya gémcentrumok: a rezisztencia gének és víruspatogének forrásai” 1984; A szántóföldi növények betegségei” 1995; „Növényvédelem” 1997; „Növényvírusok és vírusvizsgálati módszerek” 1999; „Víruscímszavak” 2002; „Növényvédelmi, növényorvosi alapismeretek” 2004; „Tulipán a tudomány virága, a virág tudománya” 2012. 
Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy pályafutásom elején a legnagyobb hatással G. Stelzner német virológusnak a cikke volt rám, amely a vad Solanum- fajok vírusfogékonyságával foglalkozott. A II Világháborúban G. Stelzner életét vesztette, de kutatási eredményeit munkatársai M.-L. Baerecke és H. Ross professzorok – akiket később személyesen is megismertem – összefoglalták és G. Stelzner neve alatt kiadták (vö.: Z Pflanzenzüchtung 29: 135-158, 1950). 
Nem utolsó sorban könyvtáram nélkülözhetetlen példányai közé tartoznak a világhírű embereknek, tudósoknak az életéről írt könyvek. (a teljeségre törekvés nélkül) pl.: Bolyai, Einstein, Hawking, Klebelsberg, Kosáry, Márai Sándor, Mindszenty József, Alfred Nobel, Pungor Ernő, Albert Schweitzer, Selye János, Széchenyi, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Vass Albert, D. J. Wattson és mások). És még egy könyv, a 20. századot átélt világhírű emberről írt könyv: Mőcsényi Mihály „egy polihisztor tájépítész„(Budapest 2021). Megtisztelő számomra, hogy ismerhettem őt. Az 1990-es évektől „atyai barátjaként” vendége lehettem a Balatonra néző Szépkilátó melletti elhagyott dolomit bánya „tájsebéből” kétkezi munkával felépített, páratlan szépségű nyári otthonában. Meghívására 2017 tavaszán látogatást kívántunk tenni (Klement Zoltán, Király Zoltán és én) de erre már nem kerülhetett sor. 2017 szeptember 17-én élete véget ért. október 3-án vettünk tőle búcsút a balatongyöröki templomban és kisértük útjára (több vezető kormányzati személy jelenlétében) a balatongyöröki temetőbe. 

9. Mi a legkedveltebb elfoglaltsága, hobbija és van-e gyűjtőszenvedélye?

Nincs hobbim és nincs gyűjtőszenvedélyem. De szeretem a környeztem nyugalmát, rendjét, szépségét és jóságát. Ezt keresem az emberi kapcsolatokban, az irodalomban, a művészetekben és a zenében. Boldog vagyok, ha megteremthetem és ha megtalálhatom.

10. Mi jut eszébe az következő szavakról? Hálózat, barátság, facebook, gasztronómia?

A „hálózat” – a modern kor vívmánya – vált napiszükségletté és hiánya nem vált napi szükségletté nem okoz „elvonási tüneteket”. Kipróbáltam: nem sikerült tevékenységemet, a szememet, a kezemet, az agyamat és testhelyzeti pozíciómat jobban, céltudatosan összekapcsolni, mint azt ahogy agyam utasítására és egy kézbefogott írószerszámmal elértem. Ez utóbbihoz a természettől, úgy is mondhatnám szüleimtől kapott ideghálózatra van szükség; még áramhiány esetén is működik. Egy másik indok: „… (az ember) gerince görnyed,/ereje ernyed, /lépése lassul, / hallása halkul, / látása tompul, / elmélye csorbul”, ahogy ezt egy római katolikus káplán barátom „Nyolcvanévesen” c. versében írta és elküldte, ami 87. évemben rám is jellemző.
A Facebook, más szóval a 18 éve ismert közöségi hálózat, nem része az életemnek még akkor sem, ha a világon több mint 2 milliárd ember a felhasználó. A Z-, és Y-generáció (18-35 évesek és ők is csupán 22-23%,) vagy a Baby-bumm generáció tagjai (az 1946 és 1964 között születettek) már csak 3,5%-ban tartoznak a felhasználók közé. Az én nemzedékem, a „Veteránok” (1925 és 1945 között születettek, mint internet használók, már a statisztikában sem szerepelnek. Ugyan kivételt képez egy angol férfi, aki haláláig, 104 éves koráig Internet-használó volt. El kell ismerni azonban, hogy a Facebook-kal kapcsolatos gyors elérhetőség, az ingyenesség, vagy az, hogy már Facebook-kal kapcsolatos filmek Oscar -, Golden-Globe-díjat is kaptak. Népszerűvé tették olyannyira, hogy Facebook néven már női név is bejegyzésre került. De a nem kívánt fogalmak (pl. szexuális tartalmak), a gyakori leállás (összeomlás), vagy akár az adatvédelmi törvények figyelmen kívül hagyása, társadalmi szempontból nem kívánatos. Ismeretlen pszichológiai hatása is az emberi kapcsolatokra. A legfőbb indokom miért nem vagyok a közöségi hálózat tagja, egyszerű: nem tartom magamat olyan hírességnek és fontosnak, mint azok a felhasználók, akik szórakoztatják az emberiséget, vagy politikailag nélkülözhetetlennek, és fontos embernek tartják magukat.
A gasztronómia – véleményem szerint – a táplálkozással összefüggő ismeretek összesége, amely magába foglalja a kultúrát, a művészeteket, a tudományokat és nem utolsó sorban a családot összekötő „malter”. Emlékeimben nem az éttermek csillogó fénye, vagy éppen a pincérek udvariassága, előzékenységé maradt meg (ilyen is volt), hanem a Szülői ház sparheltjének soha ki nem alvó melege és a családot összetartó ereje, az édesanya, vagy nagymama mások által utánozhatatlan főztje, ami engem pénteken bableves, túros csusza (a katolikus hívőknél mindmáig húsmentes nap), vasárnap az elmaradhatatlan tyúkhús-leves (vagy népiesen „magkokas”-leves), a rántott hús és a mákos- vagy diós bejgli, másnapokon pedig rántott leves, krumpli leves, krumplis tészta, paprikás krumpli és más hasonlóak illata „köszön vissza”, nem csak testi hanem lelki táplálékként is. Ennek ellenére szívesen nézem a TV-ben a gasztronómiai adásokat, mert meggyőződésem, hogy az étel – miként a tudomány is – művészet, talán ezért is érdekel.
Végezetül szeretnék rámutatni a barátság fontosságára az emberi kapcsolatokban, amit én maghatározónak tartottam. A budapesti Növényvédelmi Kutató Intézetet, ahol korábban két évtizedet, és a Pannon Egyetem Növényvédelmi Intézetét, ahol négy és fél évtizedet töltöttem, az tette naggyá és kiemelkedővé, hogy a hazai intézeteket és agrár egyetemeket tekintve, olyan szellemi és emberi kapcsolatokat tudott kiépíteni és olyan alkotói légkört tudott teremteni, amely táptalaja volt a kutatási-oktatási eredményeknek és elismeréseknek.

Balról-jobbra: tudós barátaim Gáborjányi Richard (1941-) egyetemi tanár a Georgikon Kar Növényvédelmi Intézet igazgatója (2001-2006) és Balázs Ervin (1948-) a budapesti Növényvédelmi Kutató Intézet (ma Agrártudományi Kutatóközpont intézete) akadémikusa, volt főigazgatója.

A Georgikon Kar Növényvédelmi Intézetének baráti kapcsolatai hozzájárultak ahhoz, hogy a budapesti Növényvédelmi Kutató Intézet Kihelyezett tanszékével és doktori iskolánkat is segítő tagjaival növelték az egyetem és az intézet reputációját.

A Georgikon Kar Növényvédelmi Intézetének munkatársai és az MTA Kihelyezett Növényvirológiai Tanszéki Kutató Csoportjának munkatársai. Balról jobbra: Gáborjányi Richard (1941-), egyetemi tanár, professor emeritus, Takács András Péter (1974-), egyetemi docens, Kazinczi Gabriella (1964- ) egyetemi tanár és a kutatócsoport vezetője.

Kérem engedje meg, hogy megemlítsem: a Georgikon Campus-on az egyetemi összevonásokkal kapcsolatban állandóan csökkenő létszámmal kisebb növényvédelmi tanszék jött létre.

Balról-jobbra asszisztenseimmel: Molnár Katalin, Czimondor Imréné és Hun Lajosné.

A Növényvédelmi Intézetnek 1972-től, alapításától eltelt 50 évben 14 egyetemi tanára, 15 egyetemi docense, 3 tiszteletbeli doktora (Dr. honoris causa) és 2 akadémikusa volt.  2012-ben (az adott tanévben) még 6 egyetemi tanára, 9 egyetemi docense, 2 egyetemi adjunktusa, 4 tiszteletbeli doktora és két akadémikusa volt ezzel a hazai növényvédelmi, növényorvosi egyetemi képzés legerősebb intézménye lett. Jelenleg, 2022-ben a Növényvédelmi Tanszéknek 1 egyetemi tanára, 4 egyetemi docense, 3 egyetemi adjunktusa van. A korábban nyugdíjba ment tanárok közül 3 emeritus professor és 1 akadémikus tartozik a tanszékhez. Ez a lényeges létszámcsökkentés szakmai szempontból és az intézet korábbi reputációja miatt is nem kívánatos. Pedig nyilvánvaló, hogy a humán-, állategészségügy mellett a növényegészségügy egyaránt fontos, sőt jelentősége az emberiség élelmiszer ellátásának biztonsága szempontjából egyre fontosabb. Ezt ismertük fel, amikor a Georgikon Karon elsőként elindítottuk a Növényorvos képzést.

11. Professzor úr, ön több mint 40 évig a Pannon Egyetem tudományos tanácsadója, egyetemi tanára és intézetigazgatója volt, jelenleg pedig professor emeritus. Most mit üzen az utókornak?

Berzsenyi Dániel (1776-1836) 1817. március 16-án, a Georgikon alapítójához, barátjához gróf Festetics Györgyhöz (1755-1819) eljutatott levelében a következőket írta: „…Festetics lelkének élni, munkálni, alkotni kell… mely csak úgy legyen, hogy excellenciád intézetét tartósakká, örökössé teszi”. Ezt kivánom és hozzá füzöm Berda Áron (1819-1892) akadémikus a Kolozsvári Egyetem első rektorának 1872 évi gondolatait: „…az egyetemet nem a néma falak, hanem a tanárok szellemi ereje alapítja meg jó hírnevében, áldásos működésben”.
 

Gyenesdiás 2022. szeptember 29.

Prof. Dr. Dr. h. c. Horváth József
professor emeritus
az MTA r. tagja